SZÜLŐFALUNK ÚJIRÁZ
Írta: Dr. Szekerczés Pál
A térképen nem mindig jelölték létezését. Elkerülte vasút, főútvonal, távol esett a világ zajától. De valóban elkerülte a történelem e kis falut?
Nem! Mindent átélt, ami az országban, sőt a világban lezajlott. Megszenvedett két világháborút, áldozatait, a ma élő utódok máig is gyászolják. Megküzdött a föld életet adó terméséért, otthonaink melegségéért, a mindennapi kenyérért.
Átélt gazdasági válságokat, földosztásokat, új élet reményét, reménytelenségeit, hitet, hitetlenséget, bizalmat és bizalmatlanságot, békét és békétlenséget, sötétséget és világosságot.
Nem kerülte el kitelepítés, elvándorlás, sok gyermekhalandóság, népbetegség. A sok küzdelem és szenvedés közepette azonban mély gyökeret eresztett az emberek közötti szeretet, tisztelet, tisztesség, becsület, a szorgalom, a segítőkészség, a közösséghez való tartozás, összetartás, az iskolázottság igénye, az életkedv, a kulturált életvitel, igényesség önmagunkkal szemben.
Nem jeltelen tehát a mi szülőfalunk, mert mindaz megtalálható benne, ami az országban, világban végbement, egy különbséggel; bármilyen csapás érte, értékeit továbbvitte és viszi, mindig megőrizte emberi tartását.
Honnan van ez az erő?
Az első 100 telepes szellemi és erkölcsi erejében, mely mindig új hajtásokat hozott utódaiban. Minden újirázi szülött magába szívta ősei szorgalmát, becsületességét, értelmes gondolkodását, hűségét népéhez, ahonnan származott, az összetartozást, a barátságot, mindazt, amit őseink az új élet reményében értékként magukkal hoztak és megtartottak.
Tisztelettel hajtjuk meg fejünket őseink emléke előtt, mert nekik köszönhetjük szülőfalunk létrejöttét, otthonunkat, ahol születtünk, óvó gondoskodásuk eredményeit.
Mennyi küzdelem, fáradság, verejték kellett ahhoz, hogy a kotus földet termőre fordítsák, hogy a 4,5 hold föld megadja a mindennapi kenyeret, hogy a vert falú ház, otthona legyen az új reményeket, terveket szövő családoknak.
Valóban hajnaltól késő estig dolgoztak hangyaszorgalommal, hogy a náddal benőtt puszta földön igazi falu legyen, melyben emberhez méltó élet sarjadjon.
Sikerült nekik, hisz a falu az évtizedek során egyre jobban terjeszkedett, új otthonok születtek, új reményekkel, modernebb igényekkel. A vert falból, vályogból, kicsiny ablakokkal épült házakban csak a mécs, vagy a petróleumlámpa világított, de ennél nagyobb fényt árasztott az emberi lélek, a tiszta becsületesség, mely az újirázi embereket jellemezte.
A jól végzett munka után vasár- és ünnepnapokon szépen tisztán felöltözött emberek özönlöttek a templomba, majd a ház elé kiülve a szomszédokkal, utcabeliekkel mélyítették a barátságot, megvitatva a maguk és a világ baját.
Télen, a pihenés idején, többet voltak együtt a rokonok és ismerősök, és a gyerekek hallgatták a felnőttek tanulságos történeteit, emberformáló tanulságait, világról, törvényről, hitről, emberről, munkáról, természetről. Így terjedt apáról fiúra az az erő, mely fenntartotta, megtartotta nemzedékeit tisztességben, becsületben, emberségben.
Szülőfalunkhoz való kötődésünket, emberi értékein kívül a természeti táj is erősítette. Nem volt itt semmi különös látványosság, de a Sebes-Körös, az út melletti öreg nyárfasor, a szépen megművelt határ, örökre beivódott az itt szülöttek emlékezetébe és érzelmébe. Az igazi ember szerette és szereti a természetet. Ápolta, gondozta kertjeit, az utca fáit. A természeti környezet is nyugalmat, csöndességet, békességet árasztott. Az ember és a természet kölcsönösen erősítették itt egymást.
A Körös néhányszor fenyegette ugyan a falut, de mindig megmenekült. Reméljük, ezután is békesség lesz folyó és falu között.
A 80 évvel ezelőtti 100 telepes, és az itt született utódaik, több évtizeden keresztül éltek békességben a nehezen művelhető földdel, vízzel, ősszel a vendégmarasztaló sárral, nyáron a porral.
A mi kis sáros-poros falunk mindannyiunk szívéhez nőtt, de sajnos az 50-es 60-as évek fellazították a kötődés szálait, sokan kénytelenek voltak új otthont keresni, a megélhetés kényszere nagyobb erő volt, mint az ősi földhöz való ragaszkodás. Új honfoglalás kezdődött, mely „megtizedelte” a népességet. Elvesztette önállóságát, iskolája éppen hogy megmaradt, a falu elöregedett, sok az üres, lakatlan, ősi telepes ház, élettelen utcák, felgazlott sportpálya, kivágott nyárfasor, nincs fürdőzés a Körösön, kevés a gyerek. A sok szakmát tanult fiatal, vagy értelmiségi, más tájakon kereste megélhetését és otthonát.
Ez a mi kis szülőfalunk sok szakmunkást és felsőfokú végzettségű embert adott a hazának. Az irázi embereknek volt és van igényük arra, hogy gyermekeik magasabb iskolázást szerezzenek, képességüket a lehető legjobban fejlesszék. Büszkék lehetnének az ősi telepesek, hogy unokáik, dédunokáik tisztességgel tanulnak és dolgoznak, nem hoznak szégyent a 80 évvel ezelőtti szellemre és értékrendre. Hogy szétszóródtunk családunkkal a világban, nem a mi hibánk, de nyugtasson meg bennünket az a tudat, hogy a szülőfalunk újra él, szeretettel várja a hazatérőket, a rokonlátogatókat vagy éppen, aki csak virágot visz a temetőbe.
Most, 1992. október második vasárnapján, hálával és tisztelettel emlékezünk szülőfalunk alapítóira, akik kemény, fáradságos munkával, hittel és tiszta szívvel teremtettek nekünk és családunknak otthont, jövőt és békességet. Emlékezünk azokra is, akik a két világháborúban vesztették életüket, akik nem élhettek közöttünk, nem lehettek részesei falunk küzdelmeiben, jó és rossz sorsában.
A 80 éves évforduló hazahozza az eltávozókat is. Legalább ünnepléskor találkozzunk falunkkal, kedves utcáival, házaival és az itt élőkkel. Ünnep a találkozás a hazalátogatóknak és az itt lakóknak egyaránt, mert feltöltődnek a szülőföld szeretetében és békességében.
Kívánom, hogy e találkozás mindenkiben erősítse őseink tiszteletét, a szülőfalunkért való tenni akarást és az újiráziak összetartozását. Az itt élő utódoknak, mindannyiunk, magam és családom nevében, sok ilyen találkozót kívánok. Ápolják és őrizzék a 100 telepes tisztes emlékét.
ÚJIRÁZ TÖRTÉNETE
(Írta: Dr. Karácsonyi János 1912. nov. 1.)
Ott, ahol a Sebes-Körös Bihar megyét elhagyni készül, e folyó jobb partján 100 új házból álló falu emelkedik, de csak 2 év óta. Elődje azonban, amelyről nevét kapta, annál régibb időre tekint vissza. Mikor a magyarok ide bejöttek, a Sebes-Körös alsó mentén egy csapat ó-szláv tanyázott, s e vidék egyes pontjait még e nép nevezgette el Komádi (=darab)-nak, Zsadánynak, Okánynak, Csökmőnek stb. Iráz neve is tőle származik és töltést, gátat jelent.
E szláv helynevek izgatták Béla király Névtelen jegyzőjének képzeletét, annak mesélésére, hogy a Szereptől Szeghalom felé tartó honfoglaló magyarokat, a kozárok-nak, azaz kecskepásztoroknak csúfolt népek, megakadályozták a Körösön való átkelésben.
De bárkik voltak lakosai az irázi területnek a honfoglaláskor, bizonyos, hogy azok két század alatt a magyar nemzetbe beleolvadtak, és Iráz falu lakosai az 1214-20. években már magyarok voltak. Nevezetesen 1214-ben itt lakott Hived, a bihari vár udvarbírájának poroszlója, 1215-ben Korocsi fia Váró és 1220-ban Magló. Ezek mind tiszta magyar személynevek. Közülük Várót lopással vádolták és el is ítélték. Maglót ellenben a vád alól felmentették.
Egy századdal később Irázról már azt is kitudjuk mutatni, hogy Isten dicsőségét hirdető egyháza, s abban Istennek szolgáló plébánosa volt. Föl van jegyezve, hogy az 1332-35. években László pap volt az irázi plébános, 1336-37-ben pedig János. A pápai udvar fenntartására kivetett tizedet, évenként 6-6 garast ők is hűségesen fizették.
Ugyanez időtájt megismerjük Iráz első földesurát is: a Zsámboki, másként Geregmezei, Vér családot. 1330-ban már e család kezén van Szeghalom, Csökmő, Bökény és Iráz falvakból álló uradalom. De a család utolsó tagja, egyébként nagy hatalmas úr, 1397. elején belekeveredett a Zsigmond király ellen szőtt összeesküvésbe és földönfutóvá lett. Iráz, Szeghalommal együtt a király kezére jutott.
De nem sokáig maradt ott. Volt Zsigmond idejében, hazánk déli részén, egy hatalmas, törekvő hadvezér Maróthy János, a mácsai (macsov) bán. Három csatában visszaűzte a törököt, a negyedikben maga is súlyos sebet kapott, 1403-ban pedig egyike volt azon főuraknak, akik Zsigmondot a magyar királyi trón elvesztésétől megmentették. Ezért kapta 1403. végén a gyulai várat, s ehhez két év múlva elkérte a királytól a szeghalmi uradalmat, vele tehát Irázt is.
30 évig volt Iráz e hatalmas főúr kezében, s akkor megint más urat kapott. Mert e nagygazdag főúrnak, Maróthy Jánosnak, csak egy fia és egy leánya van. A gazdag leány akkoriban is kapós volt, és Maróthy Anna (János leánya) kezéért nemcsak nagy viták, hanem nagy harcok is folytak. Végre is Bihar megye főispánja, Csáky Miklós erdélyi vajda, előkelő fia: Csáky Ferencz lőn a győztes. A Csákyak, mint tudjuk, abban az időben a kőrösszegi várat, s annak egész Darvasig nyúló uradalmát bírták. Nagyon örvendeztek tehát, midőn Maróthy Anna férjének, a kőrösszegi uradalomba beillő, szeghalmi uradalmat hozományul hozta.
Csáky Ferencz házasságát Maróthy Annával, 4 derék fiúval áldotta meg az ég. Hálából a házaspár a váradi székesegyházban alapítványt tett, hogy a váradi káptalan tagjai az ő lelkük üdvösségéért imádkozzanak. Ez alapítvány fenntartására oda ajándékozták a szeghalmi uradalom negyedrészét. Így lőn a váradi káptalan földesúr Irázon és Csökmőn 1465. táján, s az is maradt 1556-ig. Ez évben a szörnyű pártviszályok miatt a káptalant megfosztották javaitól.
Nemsokára még szörnyűbb romlás következett. 1597-ben Bihar megye, Rudolf, magyar király kezére jutott. Ezért a török szultán 1598-ban Nagy-Várad ostromára küldte hadvezérét, Szaturdsi Mohamed pasát, török-tatár seregével együtt. Míg a török hadvezér derék seregével 1598. okt. 3.-nov.3. közt a várat ostromolta, de be nem vehette, a vele levő tatárságot Bihar megye nyugati részének elrablására szabadította fel.
Végig száguldott tehát a kegyetlen tatársereg a Sebes-Körös mentén. A lakosság ingóságaival elrabolta, az elfogott lakosokat rabláncra fűzte és a falvakat tövig leégette.
Így pusztult el Iráz is 1598. október havában. Régi helyén nem is épült fel többé, csak romladozó kőtemploma és a falusziget határrész gyászolta sokáig.
Mivel pedig nem csupán Iráz, hanem még más 9, körülötte levő falu is, nevezetesen Bölcsi, Kót, Torda, Bökény, Hat, Esz, Szöcsköd, Bozsód, Szentkirály úgy elpusztultak, hogy többé állandó lakosokat nem kaptak, a műveletlenül maradt földekre harmadfél századon át (1598-1850) akadálytalanul öntötte ki fölös vizét a Sebes-Körös, s megalkotta ott a Nagy-Sárrétet. Nád, kára s más mocsári növények lepték a földeket, s vadrucák, halak, csíkok tanyája lőn a 10 falu határa.
1692-ben Bihar megyét visszafoglalta a töröktől I. Lipót király, s elrendelte, hogy a régi földesurak visszakapják birtokaikat. 1694. évben tehát a váradi káptalan visszakapta Irázt és Csökmőt, még pedig egészen, mert ennek fejében szeghalmi és bökényi birtokáról a kincstár javára lemondott. A királyi kincstár pedig szívesen adta az egész Csökmőt és Irázt, mert hiszen akkor még Csökmő is lakatlan volt, s csak 1718-ban tudott oda a káptalan lakosokat telepíteni.
Iráz azonban maradt mocsaras puszta, s a XVIII. században nem lévén a nádnak értéke, csak halászó, csíkászó helynek használták. 1770-ben egy Váradon lakó Bereczky nevű halász-család bérelte a káptalantól évi 72 forintért.
Nem is lehetett Irázt és Csökmő határának déli részét újra termőfölddé alakítani, míg a Sebes-Köröst nem szabályozták. Erre 1778-ban tette meg Bihar megye az első lépést, a Csökmő délnyugati részén lévő Halas és Ördögárka fokok megtisztításával, Iráztól délre pedig a Halászfok-csatornának készítésével. De így a dolog roppant lassan ment. 1829-ben Irázon még csak 5 hold szántóföld volt. Teljes ármentesítést csak akkor lehetett remélni, midőn 1860. körül elhatározták, hogy a Körösnek, Körösszegtől kezdve egész Szeghalomig teljesen új, egyenes medret kell készíteni. Ehhez hozzá is fogtak, de 1874-ig még csak Komádiig haladtak. 1880-ban készült el az új meder Irázon. Ezt az új medret éppen azon hátas helyen ásták ki, ahol egykoron az irázi templom állott. A földmunkások ásója felszedte az irázi templom alapfalait és azokat a Körös gátjába hordták.
Mikor így a régi Iráznak utolsó kövét is megsemmisítették, akkor kezdődött a falu földjén új élet virulni. A volt templom-helytől délnyugatra gazdasági major épült, 1887. táján vasúti állomást kapott, 1900-ban a káptalan az egész irázi birtokot házi kezelésbe vette és a gazdálkodást saját tisztével vezetteti.
Mióta a káptalan irázi birtokát házilag kezeltette, többször merült fel az a gondolat, hogy a mindinkább fokozódó munkáshiány enyhítésére, Irázon munkásfalut kellene telepíteni.
A dolog érlelődött a kanonok urak lelkeiben, míg végre 1908. június 15-én a Káptalant döntő lépésre bírta. E napon ugyanis a dékán-kanonok, az uradalmi tisztséggel előzetesen megtárgyalván a dolgot, a következő javaslattal lépett a káptalan elé.
„Főtisztelendő Káptalan!
Az új társadalmi alakulások közt odajutottunk, hogy újra gyakorolhatjuk az apostol parancsát: „A Káptalan minden kára nélkül falut telepíthetünk egyik birtokunkon, és egyúttal egyházmegyénk egyik égető baján is segíthetünk, és a szétszórtan, pásztor nélkül, templom nélkül élő szegény katolikusoknak úgyszólván lelki menedéket nyújthatunk.
Körös-Tarján és Szeghalom, továbbá Furta és Sarkad egymástól 56-58 kilométerre eső plébániák közt esik Káptalanunk egyik birtoka: Iráz. Körülveszi ezt Komádi, Zsadány és Okány községek. Az 1900-iki népszámlálás szerint ezek közül Komádiban 278, Okányban 112, Zsadányban 58, összesen 448 kath. lélek lakott, minden kath. lelkészségtől 20-30 kilométer távolságban.
Ha Irázon magyar kath. falut alapítunk, és ebben kath. lelkészséget szervezünk, e szétszórt híveken is nagyot segítünk.
De meg irázi gazdaságunknak magának is szüksége van munkás kezekre, mert e gazdaságunk minden községtől 12-14 km távolságra esik, s így munkást kapni nagyon nehéz. Ezt a bajt legcélszerűbben munkásfalu telepítése, illetőleg irázi birtokunk egy részének telkekre osztása és eladása által szüntethetjük meg.
Ennélfogva, tisztelettel javaslom, kérje meg a főtisztelendő Káptalan nagyméltóságú megyés püspökünket és királyunk ő Felségét, adjanak jogot nekünk arra, hogy irázi birtokunkból 100, egyenkint 4,5 k. holdból álló telket, összesen 450 holdat kiszakíthassunk, és azokat 100 magyar kath. családnak eladhassuk, a templomra, iskolára és egyéb célokra szükséges 6 holdat ingyen átengedhessük, a vételár ötödét a plébánia és iskola építésére, lelkész fizetésére fordíthassuk, s az alakítandó lelkészség kegyuraságát magunkra vállalhassuk.”
E javaslatot a Káptalan összes jelenlevő tagjai egyhangúlag, a magyar kath. egyház és a magyar hazának ekként megmenthető munkáscsaládok iránt érzett igaz szeretettel fogadták el.
Felszólalt ezután a Káptalannak akkoriban őrkanonokja, Bunyitay Vince, gagyi apát, a M.T. Akadémia tagja, s kinyilvánította, hogy Káptalanunknak templomról nem szükséges gondoskodnia, mert neki már régi vágya egyházmegyénkben Isten dicsőségére egy templomot emelni, s ezt az új faluban fogja felépíteni.
Az ünnepies nyilatkozatot a Káptalan igaz meghatottsággal, örömmel és hálával fogadta.
Elkészültek azután a felterjesztések királyunk ő Felségéhez, a nm. vallás és közoktatásügyi miniszterhez és megyés püspökünkhöz.
Szmrecsányi Pál nagyváradi L.sz. püspök akkoriban súlyos betegen, távol hazánktól, a svájci Sankt-Móric fürdőhelyen tartózkodott, de még nagylelkének egész buzgóságával fogadta és pártolta ezen új kath. magyar falu telepítésének tervezetét, és áldásos életének éppen ez volt az utolsó nagy műve, hogy Káptalanunk ebbeli határozatát főpásztori hozzájárulásával jóváhagyta és azt ő Felsége elé őszinte pártolásra felterjeszté.
A vallás- és közoktatásügyi minisztériumban minden ő Felsége elé terjesztendő ügyet gondosan és részletesen megvizsgálnak, s ennélfogva a Káptalannak várnia kellett. De 1909. elején mégis megkapta az örömhír, hogy a telepítésnek a felső helyeken sincs semmi akadálya, mert Apponyi Albert akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter 151328/1908. sz. leirata szerint, ő Felsége 1908. dec. 17-én a tervezett birtokeladáshoz és új falu telepítéséhez legmagasabb beleegyezését adta.
Időközben már 1908. végén felmerült az az aggodalom, hogy az Iráz keleti szélére tervezett falu munkásai nem fogják kellőleg szolgálni a káptalani gazdaságok érdekeit, mert az Iráztól északnyugatra, a Körös jobbpartján eső darurszigeti gazdaságtól távol lesznek, s azonkívül ott a lakosoknak a kövesútjuk is hiányozna, már pedig egy falu felvirágzására az is nagyon szükséges, hogy a lakosok minden időben tudjanak közlekedni.
Azért már 1909. júniusban 4 kanonok megszemlélte az irázi és daruszigeti gazdaságokat, és az ő jelentésük alapján a Káptalan úgy határozott, hogy a tervezett új falut a két gazdaság közé, a daruszigeti majortól délkeletre helyezteti el és Új-iráz nevet ad neki, mert úgyis a régi, s innen nem messzire állott, Iráz falut akarta feltámasztani, s ez új falu is, mind a régi Iráz, a Körösnek jobbpartján fog állni
A káptalan ezen határozatát a nm. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1909. nov. 13-án hagyta jóvá. Ekkor már késő volt a falu házainak építéséhez hozzáfogni, s ennélfogva a telepítés egy évvel lehalasztódott.
E halasztás Újiráznak nem volt kárára, mert az 1910. őszén beállott nagy esőzések megmutatták, hogy a jövendőbeli falu beltelkeit, utcáit rossz helyre tűzték ki. A másodszor kitűzött helyen ugyanis sok volt a régi zsombékokból származó kotu (tőzeg), s ez esős időben magába veszi a vizet úgy, hogy ember, állat méternyire süllyed benne.
Ennélfogva 1911. január 18-án új, szakértőkből álló bizottság szállott ki a helyszínére, a falu belterületének legalkalmasabb helyének kiválasztására. A Körös és a Nagyfok között emelkedett televény-agyagföldön, a csökmő-kóti kövesút mellett, a kóti vasúti állomáshoz közelebb levő helyet javasolta a bizottság a falu belterületéül, s ezt a Káptalan is elfogadta.
Hogy a falu telepítése az 1894. V. tc. telepítési törvénnyel egyező legyen, felkérte a Káptalan Bihar vármegye törvényhatóságát is a terezett falu helyének megszemlélésére. A megye közigazgatási bizottsága Fráter Barnabás alispán vezetése alatt Wallner Ödön megyei főügyészt, Varró Domokos műszaki tanácsost, Telegdi József és Markovics Károly bizottsági tagokat bízta meg a helyszíni szemle megtartásával, s ez 1911. május 23-án meg is történt. A nm. földművelésügyi miniszter úr, Bihar megye közigazgatási bizottságának, a küldöttség jelentése alapján történt felterjesztésére, a telepítési engedélyt, 1912. április 18-án 9737/1912. sz. a. megadta, de utasította a közigazgatási bizottságot, hogy vizsgálja meg, megtörténtek-e az engedély-okiratban foglalt biztonsági és közegészségügyi feltételek.
A fentírt bizottság 1912. június 8-án tehát újra kiszállt az immár épülő Új-iráz faluba, és mindent rendben talált.
Míg a hivatalos vizsgálatok, megszemlélések folytak, a Káptalan először is a Békés megyei Endrőd község lakosait felszólította, hogy kik hajlandók Újirázra átköltözni? Ezek közül jelentkeztek is nagyon sokan, de midőn a szerződés aláírására került volna a sor, elkezdtek sírni, hogyan hagyják ők oda falujukat, templomukat, s visszaléptek.
Erre a Káptalan Újkígyós lakosaival lépett érintkezésbe, mert ezek is kath. magyarok. Ezek örömmel fogadták az ajánlatot és csakhamar összekerült Újkígyósról és környékéről (Csabáról, Csanádapácáról, Medgyesbodzásról, Gerláról) a 100 család. Akadt 5-6 endrődi is, aki mégis visszakönyörögte magát a 100 közé. Ezek után megkötötték a rájuk nézve lehetőleg kedvező szerződést. Mindegyik kapott 500 négyszögöl beltelket, 300 négyszögöl szőlőkertet, 1 hold legelőt és 3 hold szántóföldet. Egy holdért csak 750 K kell fizetniük, azt is 50 év alatt 5% törlesztéses kamattal rójják le.
A Káptalan igaz nemeslelkűséggel áldozott mindenre, amit a lakosság biztonsága és közegészségügye megkívánt.
Nem csupán a plébánialakot és iskolát készíttette el 37768 kor 98 fillér költséggel, hanem, hogy a falu házait a Körös esetleges kiöntése ellen biztosítsa, 7000 koronába került körgáttal vétette körül, több mint 2000 koronáért 135 méter mély artézi-kutat fúratott, s a beltelkek vizeinek levezetésére 600 koronát költött, stb.
Így aztán 1911. április havától kezdett Újiráz elevenedni. Egyenként költözködtek be a lakosok, s egyelőre a káptalantól készíttetett ideiglenes deszkaépületben elhelyezkedve, hozzáfogtak házaik rakásához. Hogy az iskolaépület elkészült, 1911. novembertől kezdve ennek 1911. november 12-én dr. Karácsonyi János dékán kanonoktól felszentelt iskolatermében gyűltek össze istentiszteletre. – Ugyancsak november 12-én délután szentelte fel nevezett kanonok a temetőt is.
Bunyitay kanonok úr, úgyis mint magyar ember, úgyis mint nemes ember állotta szavát. Sztarill Ferencz építőmesterrel elkészíttette a templom tervét és hozzáfogatott annak építéséhez.
1912. április 28-án áldotta meg és tette le dr. Karácsonyi János dékán-kanonok az új egyház alapkövét, s a mesterek, munkások oly serényen dolgoztak, hogy immár e napon nov. 1-én megyei püspökünk felavathatja az Isten házává.
Ekként igyekezett a nagyváradi 1. sz. káptalan nem csupán a maga gazdaságai számára munkáskezeket biztosítani, hanem 100 olyan családot, mely különben talán Amerika felé vette volna útját, a magyar hazának megmenteni, s az ellenség dühétől lerombolt 10 templom közül legalább egyet újra felépíteni.
Nincs is más hátra, mint hogy Újiráz kath. hívei az új egyházban buzgón könyörögjenek egyházuk, hazájuk, maguk kis falujuk fennmaradásáért, lelkük üdvösségéért, és megemlékezzenek imádságaikban jótevőikről is…
(Megjelent a Tiszántúl c. újságban a 15-16. lapon 1912. november 1-én.)
ÚJIRÁZ
Emlékezés a falu telepítésének történetére a halottak napja előtt.
(Írta: Dr. Krüger Aladár 1912. november 1.)
Mindszentek ünnepén, halottak emlékezetének napja előtt, feltámadásra fognak zúgni a harangok egy új életre kelt kis Bihar megyei községben, Újirázon.
Ha csak arról volna szó, hogy egy magyar faluval több van a térképen, már ez is nemzeti örömet jelentene. Néha kezembe kerülnek azok a régi térképek, régi leírások, melyek a török pusztítás előtti Magyarországról szólanak. Magyarországnak micsoda más képe int onnan felénk! Ahol ma pusztákon száguld át a vonat, ott akkor község ért. Ahol ma tömegesen élnek idegen ajkú lakosok, ott akkor virágzott a magyarság. Ma az egykori községek neveit, hej be sokszor csak egy puszta neve őrzi, hej be sokszor még emléküket is hiába keressük! A puszta, vagy tanya nevében a község emléke úgy szól hozzánk, mint valamely régi sírkereszt felírása. Halott fekszik alatta, egy meghalt magyar község. Némelyiknek van még sírkeresztje, legtöbbnek már a fakeresztje is elkorhadt, még a nevét sem olvashatjuk -, a magyar földnek törökjárta, németdúlta legszebb vidékei régi magyar nagyságnak és dicsőségnek jeltelen néma sírhalmai.
Ha egy ilyen sírhalom felpattan, ha új életre támadnak eltemetettnek hitt magyar erők: ünnep az nekünk, magyaroknak mindenképpen.
Bihar megyében a Szent László alapította…
Széchenyi Miklós püspök, azt a templomot, melyet egy váradi kanonok: Bunyitay Vince bőkezűsége emelt Isten dicsőségére, s ettől a dátumtól kezdve egy régi seb ismét behegedt Magyarország sok vértanúságot szenvedett testén.
Az ünnep alkalmával azonban érdemes ez újonnan telepített községgel kissé behatóbban is foglalkozni. Érdemes beletekinteni azon erők működésébe, melyek a magyarságot ezzel az új erőforrással megajándékozták. Tanulságok rejlenek itt, amelyeket, ha a jövőre nézve le tudunk vonni, amelyeket ha általánossá teszünk, és a köztudatba átviszünk, akkor talán az oly égetően szükséges magyar telepítési politikában sikerül új eredményeket felmutatni tudó korszakot nyitni.
Az eddigi szórványos magyar telepítéseknek több hibájuk volt. Első és fő hiba, hogy a telepesek jövőjéről nem történt kellő gondoskodás. Nem volt meg mindenütt a biztosíték arra, hogy az új község magyarjai birtokukat meg is tarthassák. Nem gondoskodtak mindenütt arról, hogy az újonnan idegenből odatelepített lakosok mindjárt otthon érezzék magukat, hogy új községükhöz a magyar faj otthonszeretetének teljes melegével ragaszkodjanak. Azután több telepítés egyszerűen egy idegen ajkú néptenger közepébe odaültetett egy magyar szigetet, nem számolva azzal, hogy az a kis magyar sziget nem fogja felszívni az idegen tengert, hanem ellenkezőleg, a sziget partjai fognak beomlani az idegen tenger hullámcsapásai alatt. Végül pedig nem gondoltak arra, hogy az új viszonyok közé került telepesnek elég gondot ad a saját magántulajdonát képező ingatlan vételárának törlesztése, – ha az elég méltányosan volt is megállapítva – háza felépítése, kis gazdaságának felszerelése, de már a közintézményekre az első időkben telni senkinek sem fog. Közintézmények, templom, plébánia, iskola nélkül pedig a község meg nem él.
Újiráz község létesítésénél a nagyváradi káptalan ezeket a hibákat, okulva az eddigi magyarországi telepítések történetéből, mind szerencsésen elkerülte.
Az első dolog minden telepítésnél: a telepesek kiválasztása. Olyanokat kell kiválasztani, akiket lehetőleg minél több kapocs fűzzön egymáshoz. Tehát legyenek elsősorban egynyelvűek, magyarok. Újiráz száz családja mind színmagyar. Van köztük tizenhat tót család is, de ezeknek tagjai is mind tudnak magyarul, elmagyarosodásuk a nagy magyar többség közt bizonyos, s ez is a magyarság nyeresége lesz. Ezzel egyenlő fontosságú, hogy a telepesek egy valláson legyenek. Újiráz lakossága tiszta katholikus. Egy templom kapcsolja össze őket, és ami új telepítésnél nem csekély dolog pénzügyi szempontból: egy templom, egy plébánia alapításával az egész község lelki gondozásának kérdése megoldást nyer. Lehetőség szerint arra is kell törekedni, hogy a telepesek egy, vagy több, de akkor szomszédos községből kerüljenek ki. Legyen köztük az előbbi összeköttetés, előbbi ismeretség is bizonyos összekötő erő. Ahány ilyen kapocs összetartja őket, annyi kötelék fűzi őket, az első pillanattól kezdve új otthonukhoz is. Újirázon erre is gondot fordítottak.
Hogy e szempontok figyelemmel kísérése mellett az egyes telepesek egyéni kiválasztása megbízhatóság, szorgalom tekintetében szinte elsőrangú jelentőségű, azt szinte fölösleges megemlíteni. Erre is bőséges gondja volt a káptalannak, melynek a legmegbízhatóbb egyéni információk állhattak rendelkezésre.
Újiráz magyarsága megtartásának biztosítéka, hogy tisztán magyar vidéken épült fel. Ide idegen szellem el nem hatol, ellenkezőleg, aki ide jön, annak meg kell magyarosodnia, a község fejlődésével pedig innen áradhatnak új magyar erők Bihar megye közeli nemzetiségi vidékei felé és tolhatják lassan kijjebb a magyar nyelvhatárokat.
A község fennmaradására és anyagi megerősödésére is gondolt a váradi káptalan.
Az igen könnyen, 50 év alatt 5% amortizációval törleszthető olcsó vételár már maga nagy segítség a települőknek.
Ezenfelül…
..bővizű kutat, s bár ezek óriási összegekbe kerültek, ezeket a megszámlálhatatlan ezreket örömest áldozták, csakhogy a magyarságnak ez az új vára megépüljön, és fennmaradása biztosítva legyen.
Minden egyes családnak a négy és fél kat. hold szántóföld, belsőség és legelő a feltétlenül szükséges megélhetési eszközöket biztosítja. De ezenfelül a káptalan környékbeli uradalmaiban a lakosság bőséges munkaalkalmat talál, s a község megerősödése, a lakosság vagyonosodása föltétlenül biztosítva van beláthatatlan időkig.
Az újirázi telepítés méltó arra, hogy a jövő számára példa gyanánt szolgáljon. Olyan telepítés ez, amely nem külső látszatra épített Potemkin-falut, hanem bölcsen számolt minden szükséggel, s a szociális alkotások egész sorozatával, minden körülmény alapos megfontolásával, jövő biztosításának mindenkor szem előtt tartásával állított új hajlékot a magyarságnak.
Magyarország egyike azoknak az államoknak, melyek még távol vannak attól, hogy lakosságuk száma megfeleljen területük nagyságának és tápláló képességének. Mátyás király idejében Magyarország egyenlő sűrűn lakott terület volt Németországgal, míg ma Németország lakossága csaknem kétszer olyan sűrű, mint Magyarországé. Miért ne lehetne a régi népsűrűséget és azzal a magyar nép régi erejét, régi virágzását, gazdagságát visszavarázsolni? Új honfoglalásra van itt szükség; de ne fölösleges idegenek telepedjenek a magyar földre, hanem az erősen szapora magyar fajnak szerteszóródó új áradatait kössük le itthon, az ősök földjén, ezt a keresztény magyar népet vezessük új honfoglalásra ősei hazájában, csináljunk itt Magyarország – van rá térség és alkalom elég – csináljunk itt Magyarországon egy új magyar honfoglalást!
A „harmincmillió magyar” nem frázis, hanem figyelembe véve más államok viszonyait, elérhető, megvalósítható lehetőség. És bár itt van hely, van megélhetési mód harmincmillió magyar számára is, a magyar hajóra száll, és százezer számra hagyja el hazáját, úgy érezvén, hogy itt nincsen számára hely.
A nagyváradi latin szertartású káptalan megmutatta, miként kell megérteni a magyar nép ezreivel, százezreivel és millióival, hogy igenis, van itt számára hely. Példát állított a káptalan az egész ország elé. Példát, amelyben benne van a vallásos érzés mélysége, a hazafias önzetlenség, a jövőbe való bölcs előrelátás. Értse meg a példában rejlő beszédes felhívást mindenki, társadalom és állam, testületek és magánosok egyaránt, akiknek módjukban van elindulni a jelzett úton és hasonlóképpen cselekedni. Nagyvárad ősi káptalana előtt pedig hajoljon meg a nemzeti elismerés zászlaja. Nem hiába Szent László alapította ezt a testületet: amint a szent király fegyverrel hódított új területeket a magyar kultúrának, a kereszténységnek, a káptalan viszont a nagy alapító királytól és másoktól nyert vagyonából, íme, új erős fegyvereket ad a magyar nemzeti erő intenzitásának fokozásához, Szent László hitének és fajának új felvirágoztatásához.
(Megjelent a Tiszántúl c. újságban a 13-14. oldalon, 1912. november 1-én.)